A kennelről
Az egész történet valahol kisgyermekkoromban kezdődött, amikor is közvetlenül kapcsolatba kerültem a háziállatokkal. Ahol felnőttem, Budapest agglomerációjában, szüleim, nagyszüleim tartottak kutyákat, macskákat, sőt még baromfiudvarunk is volt. Az egyik nagyapámnak galambjai is voltak, akik a padláson éltek, szabadon szaporodhattak. Szinte csak alkalmanként mentek fel egy-egy marok fiókáért, hogy abból finom levest főzzenek. Míg nem egy nap arra lettem figyelmes, hogy a meglévő galambcsalád, egy addig számomra ismeretlen, de mindenképp különleges színnel és külsővel rendelkező galambot „le nem hozott” magával az egyik napi ház feletti körözésük alkalmával. Nagyapám elmondása szerint ilyen esemény gyakran előforduló történet egy galambcsalád életében, hogy esetleg egy-egy megfáradt postagalambot, vagy egyáltalán más dúchoz tartozó galambot elhozzanak a családok egymástól. Mint utóbb kiderült ez egy „Monori keringő” tojó volt. Pár hónap után aztán az utódai is megjelentek az udvarban és nagy meglepetést okozva vettem észre, hogy ezek az új tojó utódjai; hiszen a külső jellegzetességei különleges tollazata és színe mind az anyjukét örökölték. Ez annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy 12-13 évesen elkezdett érdekelni az állattenyésztés. Láttam a baromfiudvarban kikelő kiscsirkéket, hogyan változik a színük és formájuk a szülőkhöz képest. Aztán azt is láttam, hogy egy-egy elpusztuló kis állat milyen szenvedésen mehet át és mennyire lehangoló látványt is tud nyújtani egyben az elmúlásuk, hogy elálltam az állattenyésztői karrierem építése felől. Így aztán a szívemhez közelálló másik terület; a kertészeti dolgok felé orientálódtam, olyannyira, hogy dísznövénykertész iskolába jártam az általános iskola után. Később kertész szakoktatóként végeztem a gödöllői GATE tanárképző karon. Kertészettel és kereskedelemmel kapcsolatos hosszú vállalkozói karrierem után jelenleg Veresegyházon tanítok általános iskolában az ország legnagyobb közoktatási intézményében.
Lehettem olyan 16 éves a középiskolás koromban, mikor egyszer az egyik délután levetítették az akkor berobbanó, nagy sikert arató „101 Kiskutya” című filmet, ami teljesen magával ragadott, hogy egy életre megfertőződtem vele. A filmben bemutatott dalmatafajta karakterisztikája, annyira megtetszett, hogy most már biztos vagyok abban (a fajtával eltöltött 30 év után), hogy aki azt megrajzolta ismerte, sőt tarthatott is dalmatát, mert a film teljesen élethűen mutatta be a fajtát, a különböző egyedek egyéniségét. Aztán 20 éves voltam, amikor 1988-ban megvettem az első dalmata kutyámat az akkor legsikeresebbnek számító hazai tenyészetből a Hadrianus dalmata kennelből, és aztán két évre rá az első almom is megszületett 1990-ben, amikorra is datálódik a Falcatus (ejtsd falkátusz) dalmata kennel megalapítása. Honnan is jött ez a név? Az első kutyám, aki szuka kutya volt a Hadrianus Aphrodite törzskönyvi névre hallgatott, tehát az antik hatás adott volt. Aztán mivel kertészeti iskolába jártam a növények neveit latinul is meg kellett tanulni és innen jön a falcatus szó és hangzás, na meg a Hadrianus név is egy kicsit befolyásolt. Akkoriban rengeteget olvastam a fajtáról; sokat emlegették, mint „falka” kutya, (a falcatus kiejtése meg ugye a „falka”) hangzással azonos, majd szép lassan kialakult az ötlet és névadó hatások eredményeként lettünk „Falcatus” dalmata kennel.
Számomra a dalmata az életem részévé vált; ez a tény meghatározza mindennapjaimat. Azonosulni tudtam ezzel a mozgás iránti soha ki nem elégíthető igényével, vágyával. Nekem is ilyen igényem van, hogy a szabadban mozgást végezhessek. Napi mozgásigényemet velük elégítem ki; ez ad erőt és állóképességet ahhoz, hogy munkámat, feladataimat mindig jól, precízen és kiegyensúlyozottan tudjam végezni. A testem, lelkem és közérzetem jó kondícióban tartását is elérem a dalmata lételemével; a mozgással.